Erős Antónia, a magyar híradózás egyik legfényesebb csillaga cukorbetegségben szenved. Nyíltan beszél betegségéről, bemutatja az általa életre hívott „Egy csepp figyelem” Alapítvány munkáját, amely a cukorbetegségre hívja fel a figyelmet megannyi fórumon. Beszélgetésünk alkalmával mesél munkájának könnyebb és nehezebb oldaláról, pályája kezdetéről és a jelenről.

- A kaposvári tanítóképző után hogyan kerültél kapcsolatba a televíziózással?

- Véletlen volt. Az egyik tanárom, aki többször készített fel szavaló- vagy prózamondó versenyekre, felhívta a figyelmem, hogy a helyi városi televízió pályakezdőket is keres riporteri munkára. Ő ismerte a tévé vezetőit, akiknek „beajánlott”, és annyira ismert engem is, hogy úgy ítélte meg, nekem való feladat lehet. Így mentem el remegő lábbal egy állásinterjúra – ahova még a barátnőim is elkísértek –, és tettem jó benyomást a főszerkesztőre és a felelős szerkesztőre, akik munkát ajánlottak. Szerkeszteni, riportokat készíteni, helyszíni közvetítésben dolgozni, reklámszövegeket (!) írni, ifjúsági- , sport- és hírműsorban dolgozni – egyszóval mindent kipróbálhattam, kivéve a képernyőzést. Ahhoz túl fiatalnak találtak 23 évesen.

- Hogyan emlékszel vissza a kaposvári, valamint a pécsi tévés időszakra?

- Jó csapatba kerültem mindkét helyen. Kedvesen fogadtak, és sokféle lehetőséget adtak arra, hogy kiderüljön, melyik az a terület, ami igazán nekem való. A kaposvári időszak még olyan volt, mintha főiskolára jártam volna: szinte csak hozzám hasonló fiatalokkal dolgoztam, a 30- on, esetleg 40- en túli újságírók tanítottak minket interjúkészítésre, vágásra. Sokat dolgoztunk, de sokat szórakoztunk is. A Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója már mint „tapasztalt” újságírót keresett meg akkor, amikor amúgy is váltani szerettem volna. Az ottani szerkesztők azért ismertek, mert a kaposvári televízió naponta küldött tudósításokat a körzeti híradónak, amelyeknek egy részét én készítettem. Sőt, előfordult olyan is, hogy egy fontosabb kaposvári esemény miatt Pécsről érkezett egy szerkesztő, de engem kért riporternek. Így aztán amikor új embereket kerestek a körzetibe, engem is felhívtak, ami nagyon jól esett, sőt, büszke voltam arra, hogy nem nekem kellett jelentkeznem.

Rövid ideig „bejárós” voltam, ingáztam a két város között, aztán döntöttem: elfogadtam a felkérést, költöztem Pécsre, és lettem a körzeti híradó egyik állandó riportere. Ez már „felnőttebb” időszakot nyitott, a tanulóévek után ott már komolyabb feladatok is vártak. A műsorvezetés sajnos csak akkor vált volna rendszeressé, amikor az RTL Klubos felkérést kaptam. Előtte is vezettem műsort időnként, de leginkább riporterkedtem, aminek egyrészt azért örülök, mert így tudósíthattam a Magyar Televízió Híradóját is egyik nyáron (ahonnan ismerhettek az akkori szerkesztők), másrészt igazi híradós gyakorlatot az szerezhet, aki nap mint nap végzi ezt a munkát a háttérben is. Riporterkedtem, szerkesztettem, időnként vágtam, a körzeti rádióban reggel hírszerkesztő voltam, mindez megadta a biztos alapot ahhoz, hogy a műsorvezetői székbe merjek ülni.

- Az RTL Klub hogyan fedezett fel?

- Az RTL az indulása előtti nyáron vidéki tudósítói hálózatot épített fel, amelyhez kerestek újságírókat. Mivel azok közül kerültek ki az új RTL Híradó szerkesztői, akik korábban az MTV- nél dolgoztak, és volt közöttük olyan, aki látta már riportomat még a pécsi időszakból, tőlem is kértek néhány riportot, és ott voltam a felkészítő „táborban” is, ahol az RTL leendő tudósítóit képezték. Úgy volt, hogy én vezetem a pécsi irodát. Aztán másképp alakult a dolog, végül úgy döntöttem, hogy ha ugyanazt a munkát végezhetem továbbra is a megszokott helyemen, a Körzeti Televízióban, szinte ugyanannyi pénzért, azaz az akkori ajánlat nem volt épp meggyőző, akkor minek váltsak. Hiszen szerettem a munkám, a csapatot, és nem tudott olyat kínálni a tudósítói állás, ami igazán csábított volna. Végül is visszakoztam, és nyugodtan dolgoztam tovább a körzetiben.

Fél évvel később valaki felhívott az RTL- ből, ahol addigra már dolgoztak korábbi munkatársaim, és azt mondta, hogy küldjek magamról egy kazettát Pestre, amin van riport, műsorvezetés, stb. Nem mondta meg, hogy mire kell, csak annyit, hogy komoly dolog. Néhány nappal később felhívott Krecz Tibor akkori hírigazgató, és szinte telefonon állást ajánlott. Ezután volt még egy próbafelvétel az RTL híradó stúdiójában, de ott már úgy fogadtak, mint leendő műsorvezetőt, és amikor megkérdeztem, hogy mikor kéne kezdenem, az volt a válasz, hogy „tegnap”. Örömömben röpködhettem volna, és persze örültem is, hogy megint úgy alakult, mint korábban: nem én kopogtattam ajtókon, hanem engem kerestek meg, sőt, engem „akarnak”, de azért volt ebben bizonytalanság is. A pécsi főnököm azt mondta, ha nem válik be az új munka, akkor bármikor visszajöhetek. Ez nagyon jól esett, de szerencsére nem így történt. 1998. április 3- án vezettem először az RTL Klub híradóját.

- Mennyire fogadtad könnyen a tévézéssel járó hirtelen népszerűséget?

- Nagyon, mert nem volt gyors, hanem sokkal inkább fokozatos, és soha nem ért kellemetlen vagy durva támadás. A műfaj „megvéd” az atrocitásoktól, mert neutrális, objektív, és talán az is fontos, hogy botrányoktól mentes az életem.

- Szerinted mennyire volt köze a felfokozott újságírói munkának a cukorbetegséged kialakulásához?

- A munkának nem volt. Talán inkább annak, hogy volt egy minden szempontból nehéz időszakom, amikor a munkahelyemen is problémák voltak, és a családomban is. Nem tudtam megbirkózni a nehézségekkel, ami nem vezetett egyenesen a cukorbetegséghez, de talán hozzájárult.

- Milyen jelei voltak a betegségednek és mi volt az első lépés, amit megtettél, és amit ilyenkor tenni kell?

- Rövid idő alatt 46 kilósra fogytam (általában 55-57 kiló vagyok), fáradékony voltam, száraz volt a bőröm, állandóan szomjas voltam, szóval önmagam árnyéka. Egy reggel nem tudtam elmenni forgatni, annyira levert voltam. Ezután kezdtem orvoshoz járni, de kezdetben szakorvosokhoz, akik más betegséggel kezdtek kezelni. Két-három hét után mentem a háziorvoshoz, aki azonnal tudata, hogy mi a helyzet: diabétesz, kórház. Sokkoló volt! Ha akkor tudtam volna, hogy mik a cukorbetegség tünetei, magamtól is rájöttem volna. Részben ezért is hoztam létre az Egy csepp figyelem Alapítványt.

- Hogyan tudod kizárni az életedből a bulvársajtót?

- Nem zárom ki. A bulvár nem azt jelenti, hogy rossz. Általában jó viszonyban vagyok az újságírókkal, akár nyomtatott sajtó, akár elektronikus média, akár internet, és ha tudunk olyan témát találni, ami érdekli az olvasóikat, nézőiket, és én is szívesen nyilatkozom róla, akkor tudunk együttműködni.

- Mikortól kellemetlen a sajtó érdeklődése? Hol a határ?

- A magánéletemről keveset beszélek, és a lakásomba nem engedem a kamerákat. Korábban előfordult, de mostanra kialakult, hogy hol vannak a határok. A férjem, anyukám, a nővérem nem szerepelnek a lapokban saját kérésükre, és mivel mindenkinek szíve joga, hogy így döntsön, nem is kérem őket ilyesmire. Úgy gondolom, hogy vannak témák, ügyek, amikről érdemes nyilatkozni, ugyanakkor egy híradósnak objektívnek és hitelesnek kell maradnia, amit az is befolyásolhat, hogy milyen hírek jelennek meg a magánéletéről. Jobb, ha a munkánkkal foglalkoznak az emberek, és nem a családi életünkkel.

- Mennyire fontos egy tévés személyiségnek, hogy jelen legyen a sajtóban?

- Annyira, amennyire az említett „ügyeknek” ez hasznos (ilyen például a cukorbetegség), vagy amennyire fontos a műsorunknak, a televíziónknak. Az RTL Klub híradója a legnézettebb, piacvezető hírműsor, talán érthető, hogy a műsorvezetőkre is kíváncsiak az emberek, és nem csak a képernyőn szeretnek velünk találkozni. Persze az előbb említett „határok” itt is érvényesek, nem kell „mindenáron” szerepelni.

- Mit jelentett számodra, hogy kétszer is megválasztottak a legnépszerűbb női műsorvezetőnek?

- Jól esett, és mindig jól esik a kedves visszajelzés. Legyen az csak egy kedves köszönés a boltban, vagy az utcán. A szavazás szerintem részben játék abból a szempontból, hogy az emberek figyelik azt is, hogy sikerül-e kedvencüket „jó helyezéshez” juttatni. Ebből még nem gondolom, hogy mindenki kedvel engem, de jó érzés, hogy sokan elfogadtak.

- Mit gondoltál, amikor először kért fel férfimagazin fotózásra?

- Semmi különöset. Nem fogadtam el.

- Mi a szakmád csúcsa?

- Mindig az az újabb kihívás, aminek sikerül megfelelnem. Egy közvetítés, bejelentkezés egy váratlan esemény miatt. Szerintem maga a híradózás a csúcs.

- Mi az, amit az újságíró szakmában feltétlenül el szeretnél még érni?

- Az, hogy ha híradózásról esik szó, említsék az én nevemet is. Tudom, ez elég általános válasz, de talán összefoglalja mindazt, amit megfogalmazhatnék külön-külön kisebb célokban.

- Van olyan, amitől óvnád a pályakezdő újságírókat?

- A lustaság, az, hogy elveszítsék a kíváncsiságukat még mielőtt újságíróvá válhatnának, a pökhendiség, az, hogy képtelenek legyenek a szakmával alázatosak lenni, az egoizmus, az, hogy ne tudjanak csapatban gondolkozni és dolgozni.