– Fiatalokat megszégyenítő lendülettel és tempóval dolgozik, ami a kortársaira nem feltétlenül jellemző. Hogy bírja?

– Sokkal jobban és korábban elfáradok, mint fiatal koromban, de ugyanolyan tempóval dolgozom, mert ha csinálok valamit, azt száz vagy ezer százalékon csinálom. Ez időnként nagyon fárasztó, ilyenkor pihenőidőket kell hogy beiktassak magamnak, amikor regenerálódhatok. Az utóbbi időben elég sok a munkám, hál' istennek érdekli még az embereket az én személyem, tudok még nekik mit mondani akár a színpadon, akár a televízióban.

– Sokan úgy gondolják, hogy a fiatalos tempóhoz fiatal külső is dukál. Ha fellapozunk egy-egy magazint, azt látjuk, hogy a 40 fölötti hollywoodi színésznők többsége ugyanolyanra van plasztikázva. Mintha Magyarországon a reflektorfényben lévő nőknél ez a tendencia nem lenne uralkodó. Hogy érzi, a magyar közeg talán könnyebben elfogadja azt a tényt, hogy a fiatalság nem örök?

– Én inkább azt gondolom, hogy a magam korosztályának tagjai nem azért szabatják-varratják magukat kevésbé, mert a társadalom jobban elfogadja őket, és nem csak azért, mert kevesebb pénzük van erre a magyar nőknek, hanem merem hinni, hogy azért, mert bölcsebbek, mint a hollywoodi sztárok. Nagyon remélem, hogy nem fog végigsöpörni rajtunk ez az eszetlen hullám. Nagyon fontos, hogy el tudjuk fogadni magunkat, és hogy hatvan éves korában valaki ne akarjon harminc évesnek látszani, viszont tegyen meg mindent azért, hogy minél tovább jól nézzen ki, hogy minél tovább egészséges legyen a lelke és a fizikuma is. Akkor jóban lesz magával és akkor nem akarja szabatni-varratni magát. Minden azon múlik, hogy valaki el tudja-e fogadni azt, amit a tükörben lát, vagy nem tudja elfogadni. Ha én el tudom fogadni a ráncaimmal együtt azt, amit látok, és azonosulni tudok vele, akkor egyensúlyban vagyok magammal.

– Az egyensúly megtartása különösen nehézzé válhat a menopauza idején. Önben hogyan tudatosult, hogy elérkezett ez az idő, és hogyan élte meg a vele járó változásokat?

– Két rohanás között tudomásul vettem, hogy nem menstruálok. Két rohanás között, mert mentem és csináltam az életemet. A következő hónapban és két-három hónapig rendesen működött minden, aztán megint nem. Akkor mentem el az orvoshoz, aki rögtön mondta, hogy kell szedni hormont,amit el is kezdtem, de a mellékhatások miatt abbahagytam. Voltak kicsi hőhullámok, de nem értem rá ezzel foglalkozni, az az igazság. Ez a fontos: nem lehet leállni és azt mondani, hogy „úristen, megöregedtem” – biztos, hogy ez a legrosszabb reakció.

– Beszéljünk az idő múlásának fizikai oldalával. Mit tesz azért, hogy formában legyen? A munkája nagy stresszel, megterheléssel járhat, és azt sem engedheti meg magának, hogy egy megfázás miatt elmaradjon egy színházi előadás.

– Pontosan így van. Szedek vitaminokat, és amikor nagyon fáradt vagyok, akkor cinket, dupla adag C-vitamint eszem. Ha érzem, hogy a torkom kicsit nem stimmel, akkor tolom a kalciumot, tehát odafigyelek arra, hogy egészséges legyek.

– És a mozgás? Van valamilyen kedvenc sportága, amit szível-lélekkel űz?

– Magamban tornázok, jógázom otthon, és ha tudok, elmegyek tornázni csapatba – van egy edző, akit nagyon szeretek, és aki nagyon kemény. Azt tartom, hogy csináljunk mindig olyat, amiben örömünk van, de a torna kemény munka és nem mindig öröm, a vége viszont az, mert képes voltam rá, mert megcsináltam. Öröm például az erdőben sétálni a kutyámmal, a jó levegőn. Rengeteg ilyen öröm van elénk tálalva, de mi elnézünk a másik irányba, és azt mondjuk, hogy „jaj de boldogtalan vagyok, nincs semmi öröm az életemben”, és közben csak nem látjuk meg ezeket a pillanatokat és örömforrásokat.

– Mit gondol, miért van ez így? Az emberek nem tudják értékelni, hogy jó dolguk van?

– Nem, nem nyitottak rá, hanem görcsölnek belül, hogy szeretnének örömet, szeretnének jó dolgokat, ahelyett, hogy körülnéznének és azt mondanák, hogy „na most ez hogy itt ülünk, milyen jó”. Meg kell élni az örömöket, nyitott szemmel és nyitott szívvel kell járni a világban.