Edward Hirt, az Indiana Egyetem pszichológia professzora szerint az egy csapatnak való közös szurkolás közösségi élményt, egyfajta összetartozás-érzést nyújt a focibarátoknak. „A hasonló irányú ragaszkodás különös köteléket hoz létre az emberekben. Kapcsolatot érezhetünk azokkal, akik ugyanannak a csapatnak szurkolnak, mint mi, és olyan bajtársiasságot tapasztalhatunk, amely túllép önmagunkon.”

A pozitív hatás még inkább érvényesül, ha a szurkolók csapata győz. Hirt az 1990-es években focirajongók bevonásával végzett vizsgálatai során igazolta a „csoport dicsőségének fényében való sütkérezés” jelenségét, amelynek lényege az, hogy a csoport más tagjainak jó eredményeivel és tulajdonságaival való azonosulás növeli az önbizalmat és javítja a hangulatot.

A vizsgálatokban csapatuk győztes mérkőzése után a szurkolók pozitívabban ítélték meg saját randevúzási esélyeiket, és más képességeiket illetően is optimistább véleménnyel voltak magukról.

Az önbizalom növekedésének fiziológiai okai is lehet. Egy kísérlet azt bizonyította, hogy a férfi szurkolók tesztoszteronszintje csapatuk győzelme után megemelkedik, veresége után viszont csökken.

Érdekes, hogy a csoport dicsősége megmagyarázza, miért van a sikeres csapatoknak tetemes szurkolótábora, arra azonban nem ad választ, miért tartanak ki a rajongók egy vereségszéria után is kedvenc csapatuk mellett. Hirt szerint az igazi, kitartó szurkoló olyan rokonságot érez a többi szurkolóval, akikkel együtt örül a csapat sikerének, és együtt sír a sikertelenségén, ami nem hasonlítható máshoz. A szurkolók már-már perverz büszkeséget éreznek hűségük miatt, és valóságos dicsőségnek érzik, hogy a nehéz időkben is kitartanak csapatuk mellett, nem úgy, mint a „köpönyegforgató” szurkolók.

Az igazán hűséges szurkolónak pedig az sem szegi kedvét, ha a focivébé meccseinek megnézéséhez az időeltolódás miatt hajnalban kell felkelniük.