A konkrét esetektől elvonatkoztatva általánosságban ez a fajta betegség a legtöbb esetben indulat nélküli gyilkolásra való hajlamot jelent – hangsúlyozta a professzor. Azaz nem egyenlő azzal, amikor valaki „mély indulatában és keserűségében öl”, hanem „teljesen hideg belsővel, érzéketlenséggel”, a brutális bűncselekményt előre kitervelve és kegyetlen módszerekkel végrehajtva.
A bűncselekményeket sok esetben „hideg kíváncsiságból” követik el. Ranschburg Jenő erre példaként egy egyesült államokbeli esetet hozott fel: a 8 éves kisfiú arra volt kíváncsi, milyen dolog megfulladni. Hároméves társát belökte a medencébe, és egy széket a víz mellé húzva végignézte társa fuldoklását és halálát.
Az érzéketlenség végigkíséri ezeket a bűncselekményeket, ráadásul teljesen elmarad a bűnbánat is. Ranschburg Jenő kiemelte: a zöldfülű pszichopata „nem szeret, nem tanul és nincs bűntudata”. Nem képes érzékelni mások feléje irányuló szeretetét sem, ahogy ő maga sem tud szeretni. Nem okul saját bűneiből, és újra meg újra elkövethet brutális gyilkosságokat. A bűntudat hiánya pedig abban mérhető le, hogy mindig kóros mértékben hárítja át a felelősséget másokra.
A professzor ennek egyik példájaként beszélt arról az amerikai 12 éves kislányról, aki lakásuk ablakából a szemközti óvoda udvarán lévő gyermekek közül kettőt lelőtt, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért csinálta, azt válaszolta, gyűlöli a hétfőt, valamivel fel kellett dobnia a napot.
Ugyanakkor sok esetben ezekre a fiatalkorú bűnözőkre jellemző egyfajta „pszichopata báj”: ha akarnak, kifejezetten vonzóak tudnak lenni, és „az ujjuk köré csavarják akár még a pszichológusokat is”.
A professzor tapasztalatai szerint a zöldfülű pszichopaták száma azért nőhetett meg, mert a kóros szeretethiány egyre több családban előfordul. Ez akkor alakul ki, amikor a gyermek élete első néhány évében nem kapja meg szüleitől a szeretetet, a figyelmet, a mosolyt, a beszédet, az érintést, és emiatt ő maga sem tanul meg szeretni. Azért is veszélyes ez a jelenség, mert az elmaradt szeretetet nem lehet egy későbbi életszakaszban „bepótolni”.
Ranschburg Jenő rámutatott: a mai világban a gyermekeket sokszor tehertételnek fogják fel a felnőttek. A gyermek ezt érzi, mint ahogy azt is megtapasztalja, hogy nem kommunikálnak vele. Emiatt „űr keletkezik a gyermekben, és a telekommunikációhoz menekül”, azonban nem a tévétől és a számítógéptől való eltiltás a megoldás, hanem az emberséges bánásmód, az, hogy foglalkozzanak a gyermekekkel.
Az iskolai erőszak is azoknak a tanulóknak az esetében fordul elő, akiknek életében a televíziózásnak akkora befolyása van, hogy szinte helyettesíti a szülőkkel folytatott párbeszédet. Az erőszakos cselekményeket bemutató filmeknek nyolcéves korig különösen káros a hatásuk, ezen életkor felett a gyermekek már tudnak elvonatkoztatni, és kritikával kezelik az ott látottakat – hangsúlyozta.