„A vizsgálatokból kiderült, hogy a gyerekek vakmerő viselkedése sokkal inkább neurológiai és genetikai hajlamra vezethető vissza, mintsem a tanult viselkedésre vagy a szülői mintára” – mondta el Inbal Kivenson-Baron, a Haifai Egyetem munkatársa, aki kollégáival nyolcvan 3 és 4 év közötti gyereket figyeltek meg szüleikkel és óvónőikkel együtt.

A gyerekeket különféle helyzetekben vizsgálták: az óvodában, otthonukban és laboratóriumban is. A félelemérzet hiánya és a társas viselkedések közti összefüggések keresése közben kiderült, hogy minél bátrabb egy gyerek, annál kevésbé együtt érző a kortársaival, sőt az is nehézséget jelent számára, hogy társai arcán felismerje a félelem jelét, holott más érzelmeket, pl. a haragot, meglepődést, boldogságot, szomorúságot, gond nélkül be tud azonosítani.

Ezekre a gyerekekre általában jellemző az antiszociális viselkedés, társaik kihasználása, az érzelmi sekélyesség és a megbánás és bűntudat hiánya, ha valami rosszat tettek. Érdekes eredménye a tanulmánynak, hogy antiszociális hajlamaik ellenére ezek a gyerekek viszonylag barátságosak.

„Keresik a kapcsolatot más gyerekekkel, kedvesek és mosolygósak, de nehezen veszik észre, ha a társuk kétségbeesett, és kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy segítsenek nekik. Úgy tűnik, a vakmerő viselkedésnek előnyös és hátrányos oldala is van” – foglalta össze a tanulságokat Kivenson-Baron.