A terhesség második felében jelentkező tünetcsoport gyakran enyhe jeleket mutat, azonban amennyiben súlyosbodik (ekkor már eklampsziáról beszélünk), nagymértékben nő a vérnyomás, a vizeletbe fehérje kerül, görcsök jelentkeznek, és szélütés (stroke), vagy más szervek súlyos károsodása alakulhat ki.

A Yale Egyetem Orvosi Karának munkatársai Dr. Harvey Kliman vezetésével úgy gondolják, hogy a preeklampsziát a méhlepény apai és anyai eredetű sejtjeinek összeférhetetlensége okozza. Normál terhesség során a lepény növekedését biztosító trofoblaszt-sejteket apai eredetű gének vezérlik: a trofoblasztok hozzátapadnak a fejlődő erek falához, így segítve a véráramlást, és biztosítva a magzat növekedéséhez szükséges tápanyagot. Azonban ha az anya fehérvérsejtjei (a limfociták) ezeket a sejteket behatolónak ismerik fel, és megpróbálják elpusztítani, a lepény véráramlása sérül, ami a vérnyomás következetes megemelkedését vonja maga után.

A mechanizmus egy önvédelmi visszacsatoláson alapszik, és biztosítja, hogy a magzat mindenképp hozzájusson a szükséges vérhez. A jelenség igen hasonló ahhoz a régóta ismert tényhez, hogy amennyiben a vese verőere elzáródik, megnő a vérnyomás – ez másodlagos magasvérnyomás-betegséghez vezet, mely igen jól gyógyítható a kiváltó ok megszüntetésével.

A Reproductive Sciences legfrissebb számában megjelent vizsgálat szerint a kulcs a PP13 nevű fehérje, melyet a trofoblasztok termelnek, és szerepe az erekhez való kitapadásban alapvető, azonban az anyai immunrendszer idegennek fogja fel. Korábbi napvilágot látó kutatások szerint amennyiben a PP13 szintje a terhesség korai szakaszában alacsony, nagyobb az esély arra, hogy hónapokkal később preeklampszia alakuljon ki. Mindazonáltal azt, hogy miért pont a PP13 lehet a kulcs, nem sikerült tisztázni.

A vizsgálat során izraeli és amerikai kutatók méhlepényből származó szövetmintákat tanulmányoztak. A szakértők szerint az apai gének vezérelte sejtek azt próbálják elősegíteni, hogy a születendő gyermek minél nagyobb, egészségesebb legyen, míg a terhesség utolsó szakaszában az anyai szervezet inkább lassítaná a fejlődést, hogy a magzat minél inkább elférjen a szülőcsatornában.

A felismerés, melyet még számos újabb vizsgálat segítségével kell megerősíteni, akár újabb terápiás szerek fejlesztéséhez vezethet.