A Lancetben közölt tanulmány szerzői úgy vélik, hogy a szerettünk elvesztése miatt érzett fájdalom az ember természetes reakciója, amit nem szabad betegségként kezelni. Azt nem vitatják ők sem, hogy egyes, szélsőséges esetekben, amikor a gyász túlzottan elhúzódik, és valóban depresszióba fordul át, szükség van orvosi segítségre, ám az esetek zömében tabletta helyett többet ér az együttérzés és az odafigyelés.

A Pszichiátriai Szövetség azzal a javaslattal kapcsolatban is változtatásokat kíván alkalmazni, miszerint azt, aki nemrégiben esett át egy gyászperióduson, ne lehessen bizonyos ideig depressziósként kezelni. Az erre megjelölt időszak korábban egy év volt, később mindössze két hónap, a legutóbbi javaslat szerint pedig már csupán két hétre csökkenne.

Simon Wessely, a londoni King’s College Pszichiátriai Intézetének munkatársa úgy érzi, nem jó tendencia, hogy egyre több, korábban természetesnek vett jelenséget kezelnek betegségként vagy rendellenességként, hiszen míg az 1840-es években a mentális rendellenességnek még csak egy kategóriája létezett, addig 1917-ben már 59, a legutóbbi osztályzáskor pedig már 347 féle mentális betegséget különböztettek meg a szakemberek. Wessely szerint, ha ez így folytatódik, hamarosan minden szégyenlős gyereknél szociofóbiát diagnosztizálnak, és minden könyvmolyra ráfogják, hogy Asperger-szindrómája van.

Ehhez hasonlóan azokat, akik egy megszabott időtartamnál hosszabb ideig gyászolják elvesztett hozzátartozójukat, könnyen elkönyvelik majd depressziósnak, pedig a gyász hossza függhet a kortól, a nemtől, a vallástól, vagy attól is, mennyire állt hozzánk közel, az, aki meghalt.