Julian Elliott professzor, a Durham Egyetem oktatáspszichológusa, aki korábban speciális igényű gyermekek oktatójaként dolgozott, azt állítja, nyilvánvaló, hogy bizonyos gyermekeknek valós, komplex olvasási problémái vannak, de a diszlexia definíciója annyira tág, hogy lehetetlen bármilyen ésszerű megkülönböztetést tenne a többi gyenge olvasótól. Ráadásul ennek a megkülönböztetésnek a kísérlete felesleges forráspazarlás, mivel ugyanazok a módszerek válnak be az olvasás javításában mindkét csoport esetében.

A professzor ez alapján úgy véli, hogy a diszlexia egy felesleges szakkifejezés, amit nem kellene használni. Ahelyett, hogy a gyerekeket drága és hosszadalmas diagnosztikai vizsgálatoknak vetnék alá, az iskoláknak arra kellene összpontosítaniuk, hogy minél korábban azonosítsák azokat, akiknek gondjai vannak az olvasással, és mindegyiküket egyformán kellene kezelni. A diszlexiával foglalkozó jótékonysági szervezetek azonban nem értenek egyet a professzorral, és azt állítják, hogy a diszlexia diagnosztizálásának tudományos és oktatási értéke is van. A Brit Diszlexia Társaság becslései szerint a britek mintegy 10 százaléka szenved diszlexiában, és tapasztal nehézségeket a betűzés, az olvasás és az írás tanulásában.

Elliott professzor szerint azonban miközben a rendellenességgel diagnosztizált gyermekek személyre szabottabb oktatásban részesülhetnek, dolgozatok írásakor pedig plusz időt kaphatnak, a szüleik is hasznot húznak az „ál-orvosi” címkéből. A diagnózis ugyanis gyakoribb a tehetősebb környékeken, és a professzor szerint egyes középosztálybeli szülők azért örülnek a diagnózisnak, mert attól félnek, hogy gyermeküket butának vagy lustának bélyegeznék. „A legtöbb szülő örül ennek a címkének” – mondta a professzor. „Több szakember mondta már nekem, hogy egyetértenek velem, mégis használják a szakkifejezést, mert ez boldoggá teszi az embereket.”