Amikor a vízipipába szívunk, a dohány felmelegszik és elkezd izzani, majd a füst a szerkezet fém testén halad át, s a vízzel érintkezve a tartály levegős részébe kerül. Itt tovább hűl és tisztul a füst, majd a hosszú szívócsőn keresztül a szájon át a tüdőbe kerül. A dohányzás e tradicionális módja évszázadok óta népszerű, s ma már nem csak az arab világban, de Amerikában és Európában is. A vízipipázás kultúrája a jelek szerint egyre terjed, az amerikai főiskolások 40 százaléka már használta az eszközt, és 20 százalékuk az elmúlt harminc napban is élt vele. Mint kiderült, ezek a fiatalok úgy vélik, hogy a vízipipázás teljesen „biztonságos”, sőt: „egészséges” módja az ellazulásnak.

A friss felmérés, amely 55 egészséges és tapasztalt vízipipázó dohányzási szokásait térképezte fel, ezt a tévhitet érvekkel cáfolja: a vízipipázók jelentős mennyiségű szén-monoxiddal, nikotinnal és nitrozaminnal (TSNA) kerülnek kapcsolatba, nem is beszélve a rákkeltő, policiklikus aromás szénhidrogénekről és az illékony aldehidekről, amelyek egyenesen a tüdőbe jutnak. A kutatásban résztvevő önkéntesek vizeletmintája a pipázás előtt és után bizonyította, hogy a vízipipázás semmivel sem biztonságosabb szokás, mint a cigarettázás, a hosszú távú hatások pedig vélhetően még drámaibbak, hiszen a pipázók többsége úgy hiszi, hogy ártalmatlan szokásnak hódol.