„Édesanyám ápolónő. Már fiatalon világossá vált számomra, ahogy indult dolgozni a kórházba, hogy engem is a gyógyítás érdekel. A butembói (város a kongói Észak-Kivu tartományban – a szerk.) Université Catholique du Graben elvégzése után, a szakmai gyakorlatomon szembesültem olyan esetekkel, amelyek nagyon megráztak, felzaklattak. Véget ért egy műtét, és reggelre a beteg meghalt, a szegényes aneszteziológiai ellátás miatt. Egy eset különösen sokkolt: egy 18 éves fiún egy egyszerű, félórás ortopédiai operációt végeztek el, és a fiú többé nem ébredt fel az altatásból. Akkor valami megváltozott bennem” – emlékezett vissza a kezdetekre Pascal.
„Elkezdtem ösztöndíjakat keresni, találtam is egyet, megpályáztam, kiválasztottak. Így történhetett meg az, hogy Malawiban aneszteziológiával foglalkozhattam. 2016-ban érkeztem, ekkor egy féléves ún. megfigyelő időszak következett, hiszen akkor még csak franciául beszéltem, Malawiban viszont angol a hivatalos nyelv: meg kellett tanulnom angolul” – magyarázta a fiatal altatóorvos. A négyéves program tehát csak később, 2017-ben kezdődött el számára, ez idő alatt találkozott a magyar alapítvánnyal, amely az idegsebészet területén tevékenykedett időről időre az országban.
„2017-ben kezdődött az egész. Akkor találtam ki, hogy mi lenne, ha elmennénk Malawiba, ahol előttünk már jártak fül-orr-gégész ismerősök, ők mondták, hogy biztonságos ország, angolul beszélnek benne, és mivel a világ egyik legszegényebb állama, szükség van orvosokra” – idézte fel a kezdeteket Dr. Szegedi László idegsebész, a Segítő Angyalok Alapítvány támogatásával megvalósuló Malawi Idegsebészeti Misszió életre hívója.
„Felvettük a kapcsolatot Malawi egyetlen idegsebészével, aki örömmel fogadta a megkeresést. 2017-ben utaztunk ki először, négy sebész és egy aneszteziológus. Ott voltunk majdnem három hetet, és ezt megismételtük 2018-ban és 2019-ben is. Pascallal 2018-ban találkoztunk. Hamar világossá vált: igazán az lenne a fenntartható, ha az ottani orvosokat képeznénk, mert azzal, hogy mi néhány hétre, hónapra odamegyünk, globális szinten nem segítünk. A rendszert mint egészet nem tudjuk megváltoztatni” – tette hozzá.
Időbe telt, mire a Segítő Angyalok Alapítvány támogatókat tudott szerezni, utána pedig Pascal beutazása ütközött akadályokba, először nem is kapta meg a belépési engedélyt. De az ő rögös útja után a jövőben talán könnyebb lesz – Dr. Szegedi Lászlóék ugyanis idővel további fiatal orvosokat részesítenének hasonló képzésben. A Semmelweis Egyetem és Banczerowski Péter professzor, az Idegsebészeti Tanszék vezetője, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet oktatási igazgatója végig a kezdeményezés mögött állt.
„Az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet (jelenleg Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet) és a Semmelweis Egyetem Idegsebészeti Tanszéke kezdetektől fogva felismerték ennek a fajta társadalmi szerepvállalásnak a fontosságát. Az Intézet országos szinten vezető-, és Európa-szerte is elismert intézmény, ezért azt gondoltuk, hogy itt rendelkezésre áll a kellő tapasztalat, hogy biztonsággal vállalható legyen egy nagyobb ívű misszió. Ez egybecseng azzal a küldetéssel, hogy a fejlődő világgal szemben mindannyiunknak felelőssége van. Érdemes az ottani szakembereket kiképezni, és ezt a folyamatot itt el tudjuk indítani.
Az Intézet vezetése, kollektívája az első pillanattól a kezdeményezés mellett állt, az Intézmény főigazgatója Dr. Erőss Loránd a misszió elhivatott támogatója. Nagy segítséget jelentett a képzés létrejöttében, megvalósulásában a Semmelweis Egyetem kezdetektől fogva nagyvonalú hozzájárulása. Külön köszönet illeti Dr. Merkely Béla rektor urat, aki az egész küldetés mellé állt, illetve Pop Marcell igazgatót, a Nemzetközi Kapcsolatok Igazgatóságától, aki ugyancsak a kezdetektől, elsőként támogatta az ügyet. Rendkívül fontos, hogy egy ennyire elismert oktatási intézmény is a projekt mögött áll” – magyarázta Dr. Banczerowski Péter.
„Terveink szerint a jövőben folyamatosan mindig egy újabb és újabb orvos részvételével és kiképzésével lehetőséget biztosítsunk arra, hogy Malawiban kialakulhasson egy idegsebészeti és neuroaneszteziológiai betegellátási profil” – tette hozzá, ugyanakkor azt is hangsúlyozta: ha a program rendszeressé, nagyobb volumenűvé válik, a jelenlegi erőforrás nem lesz elég a költségek fedezésére, mivel az intézetnek és az egyetemnek korlátozottak az ilyen irányú forrásai. „Arról még nem is beszéltünk, hogy az afrikai országban milyen szintű infrastruktúra, orvostechnika, valamint gyógyszerellátottság valósítható meg. Lesznek-e ott helyben olyan eszközök, amelyekkel megfelelő színvonalú neuroanesztéziát lehet megvalósítani” – mondta, egyben kijelölve a jövő lehetséges fejlesztési irányait.
De hogyan képzeli el szakmai jövőjét a most 34 éves Pascal? Mi lesz az első dolga, ha véget ér a magyarországi képzés? Orvosokat szeretnék tanítani otthon, mert ott nincsenek ilyen oktatók, Kongóban például az aneszteziológia területén egyetlen professzor volt, ő azonban Covidban elhunyt. Ha egyszer majd hazamegyek, oktatni szeretnék, mert szilárdan hiszem, hogy a leghatékonyabb módja annak, hogy fejlesszünk egy bizonyos szakterületet az, ha az oktatókat képezzük. Ez a célom, ezért vagyok most itt: hogy még többet tanuljak, a tudást pedig elvigyem Afrikába, és ott továbbadjam – hangsúlyozta. “Emellett kutatni is szeretnék. Nagyon érdekel a vércukorszint változása a műtéti altatás alatt. Afrikában kevés tanulmány készült arról, hogy hogyan befolyásolja a vércukorszint ingadozása az operáció kimenetelét. Jelentéktelen tényezőnek tűnhet, amire kevesen gondolnak, azonban mégis okozhat gondokat a sebészi beavatkozás során. Jelenleg ezt kutatom”.