válaszok: szex, pszichiátria

Dr. Vizi János szexológus, pszichiáter válaszol

Kiskorom óta kezelnek pszichés zavarokkal
Kérdésem egyszerű, és remélem, nem bugyuta.
Túl tudom-e tenni magam a mániás depresszión egyedül is?
Igyekszem röviden összefoglalni az esetem.
Eddigi 26 évem során többször szorultam pszichoterápiás kezelésre. Az első ilyen foglalkozáson 7 évesen vettem részt, amikor a háziorvosom rájött, nem fizikai betegség tünete az állandó láz, hanem lelki eredetű. Akkor, mintegy két éven keresztül, heti rendszerességgel jártam pszichológushoz, és gyógyszert is kaptam, amitől időnként bepisiltem. Máskor az iskolapadban aludtam el…
9 és 14 éves korom között nem jártam pszichológushoz. 14 évesen egy kortárs segítő csoport tagja lettem - ez segített "túlélni" a kamaszkort. Itt heti rendszerességgel fogadtam kortársaim telefonhívását, akik éppen bajban voltak, és azzal segítettem, hogy meghallgattam őket. Az eseteket szintén heti rendszerességgel beszéltük meg egy mentálhigiénés szakemberrel. Nagyon jó időszak volt, 19 éves koromig tartott.
Azonban 17 évesen egy nagyobb lelki válság következtében ártani akartam magamnak. Igaziból hasfájásra vettem be gyógyszert - ha szorongok, vagy ideges vagyok, fáj a hasam. Csakhogy két óra leforgása alatt bevettem egy egész levél gyógyszert. Nem szóltam senkinek, lefeküdtem, elaludtam. Akkor ijedtem meg, amikor reggel épp úgy ébredtem, mint más normális napokon.
Ekkor elmentem az orvosomhoz, ki rögtön kórházba utalt. Pszichiátria, erős nyugtatók, Xanax és még egy valamilyen másik, de annak a nevére nem emlékszem. Egy hónapot töltöttem pszichiátrián, zárt osztályon. A pszichiáterem háromszor láttam: amikor felvett, amikor kétheti könyörgés után rám nézett, és amikor a zárójelentést aláírta. Nem foglalkozott velem egyébként.
A gyógyszereket szednem kellett volna utána is, de amit a pszichiátrián láttam, megrémített, és úgy döntöttem, nem szedek soha többé ilyen gyógyszert. Nem akarok függővé válni, és folyamatos kontroll alatt szeretnem tartani a saját életem. Pszichoterápiás foglalkozásra jártam, egy egész évig, és ugyanennyi ideig csak passzív résztvevője lehettem a kortárssegítésnek…
A kórházba kerülés óta nem élek otthon. Néha hazalátogatok, de haza már sosem költözöm, a legnagyobb szükség esetén sem.
A következő pszichoterápiás kezelést 20 évesen kaptam. Én kértem a segítséget, mert nem éreztem jól magam. De a pszichológus-páciens viszonyban én voltam a domináns, nem éreztem segítséget, csak azt, hogy valaki nagyra tartja, hogy így meg tudom fogalmazni a saját gondjaim. Nem találtam, hol hibáztam, nem tudtam helyretenni magam. Így abbahagytam a kezelést.
21 évesen ismét pszichológus segített valamelyest, de helyre ebben az esetben sem jöttem.
Tavaly kiköltöztem Angliába, ahol mindenféle megrázkódtatások érnek, és e pillanatban teljesen egyedül élek, egy családnak dolgozva. Tudom, hogy társaságba kell mennem, és igyekszem tenni is arról, hogy így legyen.
Pszichoterápián szívesen részt vennék, de gyógyszert sosem szeretnék szedni. Ami némi hab a tortán, hogy Gilbert-szindrómám van, s ez ad még egy alapot a depresszióra.
Jelenleg a depressziós és mániás időszakok úgy váltják egymást, mint a sakktáblán a fekete-fehér négyzetek. A mély az nagyon mély, a fenn az túl fenn, és nincs semmi, aminek őszintén tudnék örülni.
Ha kell változtatni valamin, én megteszem, mert ez így nem jó. Keresek állást Londonban, ahol több magyar van, akikkel találkozhatok, társaságban lehetek. E mellett tudok még valamit tenni? Segítsen nekem, kérem szépen.
Dr. Vizi János