Reziliencia – avagy tanítható-e a megbirkózás képessége?

Szakemberek sokat kutatják, hogy a gyerekek fejlődésére, egészségére különféle tényezők milyen hatással vannak. Tudjuk, hogy vannak olyanok, amelyek megnövelik bizonyos betegségek valószínűségét (például a levegő szennyezettsége fokozza az allergiás betegségek előfordulását). Szinte minden helyzetben találunk azonban gyerekeket, akik annak ellenére nem lesznek betegek, hogy ki voltak téve ilyen kockázati tényezőknek. Ezt nevezzük rezilienciának.

Lelki reziliencia

Ezt a jelenséget nem csak különböző betegségek esetén lehet megfigyelni, hanem a gyerekek lelki fejlődésében is. Tudjuk például, hogy ha a korai években nincs a kisgyermek életében egy konkrét felnőtt, aki gondoskodik róla, később kötődési zavar alakulhat ki: fiatalként, felnőttként az így felnövekedett gyerekek sokkal nehezebben tudnak tartós, mély kapcsolatokat kialakítani másokkal.

Ennek extrém példája volt a rendszeváltást követően elhíresült romániai árvaházak esete: itt a gyerekeket ugyan testileg ellátták, kaptak enni, volt hol aludniuk, volt ruhájuk, de az őket gondozó felnőttek gyakran váltották egymást, és semmilyen érzelmi kapcsolatot nem alakítottak ki a gyerekekkel. A rendszerváltás után sokan közülük angol családokhoz kerültek örökbefogadás útján, ahol az örökbefogadó szülők, majd a jelenséget tanulmányozó kutatók döbbenten tapasztalták, hogy a testi szükségletekről való gondoskodás mennyire kevés az egészséges fejlődéshez: ezek a gyerekek gyakran nem beszéltek, nem lehetett őket megérinteni, nem játszottak, nem mosolyogtak, az idejük jelentős részét egyedül, előre-hátra dülöngélve töltötték, más tevékenység nem kötötte le őket. Pár évvel később, amikor a testi igényeken túl a gyerekek már valódi törődésben, szeretetben is részesültek, óriási fejlődést figyeltek meg náluk. Érdekes, hogy hiába minden gyerek ugyanolyan borzalmas körülmények között töltötte élete első éveit, voltak köztük, akik ennek ellenére egészségesek és kiegyensúlyozottak lettek – ez a reziliencia.

Hogyan vizsgálható?

Mára viszonylag sok információnk van arról, hogy mi az, ami segíthet abban, hogy egy gyerek képes legyen ellenállni a negatív események hatásainak, le tudja küzdeni az akadályokat és kiegyensúlyozott, elégedett felnőtt lehessen belőle.

Ezek a kutatások kétféle módon vizsgálták a kérdést. Van sok olyan tanulmány, amely ún. keresztmetszeti vizsgálat: a kutatók itt egy adott idősávban, például 2017 márciusában megkeresnek gyerekeket (vagy felnőtteket), és egyrészt felmérik, hogy ott, akkor, a felmérés idején mennyire képesek ellenállni az őket érő negatív hatásoknak, másrészt feltérképezik az addigi életükben előforduló sokféle tényezőt. Utána megnézik, hogy vannak-e olyan tényezők, amelyek növelik (vagy éppen rontják) az ellenálló-képességet. Ezek a vizsgálatok érdekesek és fontosak, de nagyon jelentős hátrányuk, hogy csak egy pillanatképet tudnak elemezni: látják azt, hogy akkor éppen a gyerekek hogyan reagálnak nehézségekre, de azt már csak a szülők visszaemlékezése alapján tudják felmérni, hogy ennek előzményeként milyen hatások érték a gyerekeket.

Sokkal nehezebb, de lényegesen hasznosabb információk származnak az ún. hosszmetszeti vizsgálatokból: itt gyerekek egy csoportját megkeresik kiskorukban vagy akár születéskor, ezután pedig rendszeres időközönként találkoznak a családokkal és felmérik, hogy milyen hatások érik a gyerekeket. Így nem csak visszaemlékezésből, hanem szinte valós időben tudják dokumentálni, hogy melyik gyereknek milyen tényezők szerepeltek az életében. Később, amikor ezek a gyerekek nagyobbak lesznek, megvizsgálják azt, szintén valós időben, hogy fiatalként, felnőttként, idős emberként mennyire tudnak kiegyensúlyozott, boldog életet élni, menynyire képesek megküzdeni a mindennapok nehézségeivel.

Három tanulság

1. Minél többet bántanak, vernek egy gyereket, annál kevésbé lesz képes ellenálló, erős felnőtté válni. Logikusnak tűnhet talán, hogy ha egy szülő keményen bánik a gyerekével, akkor ezzel elősegíti, hogy kemény felnőtté váljon – de ennek pontosan az ellenkezője igaz. Minél több bántalmazás ér egy gyereket, annál kisebb esélye van arra, hogy boldog, elégedett felnőtt legyen belőle.

2. Egy különösen hosszú ideig tartó kutatást még a II. világháború előtt kezdtek el: az 1936- ban született csecsemők szüleit keresték meg kutatók Skóciában, majd rendszeres időközönként találkoztak a családokkal. Legutóbb akkor vizsgálták őket, amikor az egykori babák már 76-77 éves idős emberek voltak. Két nagyon érdekes dolog derült ki. Az egyik: minél több hétköznapi stressz ér egy gyereket, annál ellenállóbb felnőtt lesz belőle. A súlyos, extrém stressz, főleg ha sokáig tart, senkinek nem tesz jót. De a hétköznapi élettel járó stresszhelyzetek (pl. költözés, iskolaváltás, kórház stb.), úgy tűnik, hasznosak is lehetnek: segítenek megerősödni, megoldási stratégiákat kitalálni, amelyek nagyon jól jönnek, ha később ér minket egy újabb nehézség. A másik nagyon érdekes eredmény ebből a vizsgálatból a serdülőkorra vonatkozott. Amikor ezek az emberek 14-15 évesek voltak, tanáraik kitöltöttek róluk több kérdőívet, az egyik a megbízhatóságra vonatkozott. Az derült ki, hogy minél „rendesebb”, lelkiismeretesebb, szorgalmasabb volt valaki 14 éves korában, annál kevésbé volt ellenálló az élet későbbi időszakaiban a nehézségekkel szemben. Ez arra utalhat, hogy a serdülőkor egy nagyon fontos időszak, amikor egy gyereknek fokozatosan felnőtté kell válnia. Ez a szülők, pedagógusok számára sosem könnyű. De mégis hagyni kell őket elrugaszkodni tőlünk, fellázadni a felnőttek rendszere ellen, mert így lesz belőlük később teherbíró és egészséges felnőtt. Biztosan sokkal kellemesebb egy lelkiismeretes, csendes, sosem visszabeszélő, minden szabályt elfogadó tinédzser – de ha betörjük őket a felnőttek rendszerébe, ha nem hagyjuk őket elindulni a felnőtté válás útján, nem teszünk jót velük.

3. Abból lesz kiegyensúlyozott, a nehézségeknek ellenálló, az életével elégedett felnőtt, aki gyerekkorában tartós támogatást tapasztalt a szülei, a kortársak és az iskola felől. Az iskola sajnos nem a mi hatáskörünk, de jó tudni: kutatási adatok támasztják alá, hogy a felnőttkorra nem az készít fel, ha az iskola beleveri a gyerekekbe, hogy Európában hol bányásznak vasércet, hanem ha azt tapasztalják meg, hogy az iskola, a pedagógus támogatja őket. Szülőként viszont elősegíthetjük, hogy gyermekünknek jó kapcsolata legyen a kortársakkal: támogassuk a baráti együttléteket, jöhessenek hozzánk más gyerekek, a mi gyerekünk pedig mehessen máshoz; szervezzünk programokat, ahova más gyerekek eljöhetnek, és engedjük el a gyerekünket, ha más szervez ilyet. Keressünk olyan csoportot, közösséget, edzést, szakkört, ahol gyermekünk jól érzi magát, és ahol hozzá hasonló érdeklődésű gyerekekkel találkozhat. A támogató kortárs kapcsolatok pozitív hatása felnőttkorig kitart. Végül pedig a legfontosabb tényező: gyermekünk élje meg, hogy támogatjuk. Még egyszerűbben: szeressük őt. Ha azt tapasztalja, hogy szeretjük, gondoskodunk róla, érdekel minket, hogy mi történik vele, törődünk vele, kiegyensúlyozott és boldog felnőtt lesz belőle. Ez nem csak valamilyen filozofikuselmélet, hanem kutatások által alátámasztott tény. Annyira sok információ áraszt el minket ebben a korban, hogy sokszor az ember szülőként sem érzi „szakembernek” magát. Sok szülő aggódik, hogy ha nem egy szakértő mondja meg, hogy mennyi a megfelelő mennyiségű képernyőidő, mikor feküdjön le egy gyerek aludni, mit olvasson, hánykor keljen, mit egyen stb., akkor elront valamit. Persze, jó hallgatni a szakemberekre, és jó megkérdezni őket arról, amihez ők értenek a legjobban, de mégis a kutatásokból az a nagyon fontos dolog derült ki, hogy gyermekünkből akkor lesz elégedett, a nehézségeknek ellenálló, kiegyensúlyozott felnőtt, ha támogatjuk és szeretjük őt. Minden más csak ezután jön.

Ossza meg:

Kövessen minket: