A szívinfarktus eredményes gyógyítása kezelési lánc kialakításával biztosítható. Ennek első láncszeme a betegen és környezetén múlik: ha valaki szokatlan, nagyon kellemetlen érzést, fájdalmat tapasztal a mellkasában, vagy bárhol deréktól fölfelé több mint 15 percen át, szívinfarktusa lehet. Amíg ennek gyanúját megfelelő vizsgálatokkal nem zárják ki, addig az orvosok az esetet infarktusként kezelik.
A kezelés második eleme a rohammentő kihívása, amelynek személyzete szükség esetén már a helyszínen nyújthat elsősegélyt, és a beteget a lehető leggyorsabban megfelelő szakintézetbe viszi. A harmadik láncszeme gyors diagnózis.
Ha a rosszullét heveny infarktusnak bizonyul, és beavatkozásra van szükség, akkor szívkatéterezésre kerül sor: egy végtag ütőerén a koszorúerekbe vezetett katéteren át kontrasztanyagot fecskendeznek be, amely láthatóvá teszi az esetleges érelzáródást. A katéter végén lévő parányi, de igen erős ballon fölfújásával a szűkült ér vissza is tágítható.
A gyógyító intézmények hatékonyságának megítélésére dolgozták ki a kutatók az „ajtótótól a ballonig” idő mérési technikáját. A feltételezés szerint minél kevesebb idő telik el a hordágyon fekvő beteg laborba kerülésétől a ballon használatáig, annál jobb eredmény várható a beavatkozástól.
Robert M. Minutello és munkatársai 179, a klinikájukra heveny infarktus miatt egymás után beszállított betegek ellátásának eredményeit ismertette. Az „ajtótól a ballonig” időtartam átlagosan 87 perc volt, ami jól megfelelt a kezelési irányelvekben szereplő ajánlásnak.
Laboratóriumi adatok is egyértelműen igazolták, hogy minél gyorsabban elvégezték a koszorúér tágítását, annál kevesebb szívizomsejt pusztult el az oxigénhiány miatt, tehát az infarktus után annál teljesebb gyógyulás várható.