Temesvári Andrea: Az apám nem adott át másnak…

- Mit tartasz a legnagyobb sikerednek a teniszpályafutásod során?

- Mindenféleképpen az egyéni sikereimet emelném ki. Ugyan párosban sikerült Navratilovával megnyerni egy Grand Slam-tornát (a Roland-Garrost, a szerk.), és többször kerültem a legjobb nyolc közé párosban és vegyes párosban Wimbledonban és az Austral Openen is, de úgy gondolom, az, hogy az egyéni pályafutásom során a világranglista hetedik helyére tudtam magam felküzdeni, nagyon nagy dolog. Főleg ha azt vesszük, hogy ez 1983 és 1987 között történt, amikor a magyar teniszben még annyi segítség sem volt, amennyit a mai fiatalok megkapnak.

- Milyen sérülések kísérték végig a pályafutásodat?

- A bokasérülésem volt a legnagyobb, amit műtét is követett. '87-ben történt, hogy Amerikában kifordult a bokám, de végigjátszottam és meg is nyertem a mérkőzést. Mikor bementem az öltözőbe, nem tudtam ráállni. A boka és a sípcsont közötti részen letört egymásról két csont, azt szegecselni kellett. Svájcban megoperálták, négy hónap múlva kivették a szegecseket, mert szerencsére összeforrt és újra tudtam kezdeni. Azt mondták, hogy ha nem nagyon forr össze, lehet, hogy véglegesen abba kell hagynom. El is kezdtem rá 9 hónapra edzeni, akkor meg a vállam kezdett el fájni, amit artroszkópikusan kellett gyorsan megműteni, mert egy ín leszakadt egy tenyeres- és egy szervamozdulattól. Ez a két sérülés volt egybevéve 2 év. Ezen kívül néha fájt egy kicsit a derekam, de az nem volt gond. Még így is szerencsés vagyok, mert ha valaki azt mondta volna gyerekkoromban, hogy a világ legjobbjai között leszek, és nyerek Martinával egy Grand Slam-tornát, nem hiszem el. Ez egy álom, ami valóra vált.

Tavaly decemberben elhívtam ide Martinát, hogy felavassa a teniszakadémiám új központját. Én 40 éves voltam tavaly, ő 50, és pont 20 éve, ’86-ban volt, hogy megnyertük a Roland-Garrost. Martina nagyon gyönyörűen beszélt és válaszolt az újságírók kérdéseire, pedig nem mindenki volt nagyon jóindulatú, azt firtatták, hogy anno, amikor megkeresett engem, miért pont engem választott – tudjuk, hogy ő a saját neméhez vonzódik. Azt mondták, hogy könnyű vele párost nyerni, hiszen Martina a világ legjobb játékosa, bárkit melléraksz, megnyeri a Roland-Garrost. Erre Martina azt válaszolta, hogy aki ezt gondolja, és elkezd játszani egy versenyt egy nagyon jó teniszezővel, rögtön észreveszi, hogy nem elég az, hogy az egyikük jó. Azt mondta, hogy „Andit azért választottam, mert láttam benne azt a potenciális tehetséget, erőt, ügyességet, játékszellemet, ami az én játékomhoz kellett, és igenis nagy szerepe van abban, hogy nyertünk”. Ráadásul abban az évben ő kikapott a döntőben Chris Everttől, és úgy nyertük meg az elődöntőt, döntőt, hogy ezzel a hihetetlen rossz érzéssel kellett pályára állnia. Nagyon sokat köszönhetett nekem. Nagyon jól esett, hogy 20 évre rá a magyar sajtó előtt így kiállt mellettem. Anno nagyon kevés teniszközvetítés volt, engem nem nagyon látott a magyar közönség a nagyok között.

Ma már sokkal jobban értékelik szerintem Taróczy Balázs és az én eredményeimet, mivel látják, hogy azóta sem sikerült senkinek. Talán most jönnek fel egy picit a magyarok, pár éve Mandula Petra, Noszály Sanyi, Sávolt Attila, most Szávay Ági.

- A sérüléseken túl mi volt a legnagyobb pofon a pályafutásod alatt?

- Nagyon rosszul esett sokszor, hogy az apukámmal nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Teljesen érthető, hogy tizenéves korban az apa-lánya viszony a normális életben is néha konfliktusos. Most azt képzeld el, hogy nap mint nap a pályán egymással szemben álltunk, mivel ő volt az edzőm. Mások állandóan fújtak rá, hiszen ő kosárlabdázóból lett teniszedző és nem értették, hogy miért nem ad át másnak. Nagyon rosszul esett állandóan azt hallani, hogy apukám ilyen meg olyan. Attól függetlenül a mai fejemmel azt gondolom, hogy egy idő után át kellett volna adjon egy másik edzőnek, hogy ne romoljon meg a viszonyunk.

Ez valahol nagyon nehéz dolog egy apától, aki a világon a legjobban szereti a gyermekét, hogy kinek adja oda azt a kvázi kis aranytojást, amire úgy figyelt. Biztos, hogy el tud jutni egy edző-versenyző kapcsolat is odáig, hogy nagyon becsülik egymást, és nem tudnak egymás nélkül dolgozni, de mégis van egy pont, ahol érzik, hogy mégis jobb lenne valaki más. Ez tehát egy nehéz dolog, hogy aput a mai napig nem ismerik el minden hibájával együtt – mert ő sem hibátlan. De csinálja bárki utána. Lehet köpködni, lehet fújni rá, lehet azt mondani, hogy nem ért a teniszhez vagy nem is értett, és lehet, hogy Temesvári Andreából nem hetedik, hanem világelső is lehetett volna, ha mondjuk más edzi, még ez is lehet. De akkor tessék előtte is, azóta is felmutatni jobb teniszezőt Temesvári Andreánál.

A másik pofon, hogy ki tudja mi lett volna, ha nem sérülök meg, mert jó menetelésben voltam, pont akkor jutottam fel a világranglista hetedik helyére, és még volt bennem lendület meg tehetség. Sok ember mondta rám, hogy de kár. Utána nagyon nagy dolog volt visszatérni, meg is kaptam az év visszatérője díjat, mert nagyon kevés sportoló tudott két év kihagyás után visszatérni úgy, mint én. Két év nagyon hosszú idő a profi világban. Ha az ember két évet kihagy, minden önbizalma elmegy, újra fel kell építeni azt, ami van, és ez nem könnyű.

Ami még furcsa, és nehezen éltem meg akkor, de a mai fejemmel már tudom, hogy talán nem direkt történt, hogy a '80-as években, amikor tényleg nagyon jól ment, nem rakták a helyére ezt az eredményt. De a Balázsét sem. Ma például hogy örülünk, ha Szávay Ági 52. a világranglistán. Ez akkor egy picit bántott. Külföldön sokkal szebben írtak rólam, magát az eredményt is máshová tudták rakni, mert valahogy jobban tisztában voltak vele. Valószínűleg a ’80-as évek hírblokkja is hozzájárult ehhez. De a mai fejemmel már másképpen élem meg. Akkor még egy kicsit rosszul esett, de nem haragudtam senkire.

- Pályafutásod végéről beszélj kicsit! Milyen volt az átállás az élsportról?

- Nagyon szerencsém volt, mert abbahagytam –’97 vége felé játszottam az utolsó mérkőzéseimet –, teljesen ad hoc szakítottam öt év után a volt párommal, és egyik pillanatról a másikra megismertem a mostani férjemet. Megismerkedésünk után két és fél évvel megszületett a kislányunk, tehát nem volt időm tulajdonképpen elszomorodni, hogy Úristen, most nincs semmi, amihez tudok nyúlni. Pont jó volt ennyi kihagyás, hogy nem kellett dolgoznom, nem kellett lemennem edzésre, viszont volt egy párom, akivel utazgattunk, ismerkedtünk, olyan sportokat ismertem meg, amit addig nem szabadott, elmentünk síelni, egyszerűen tök jó volt, jó kikapcsolódás volt az életemben. Egy teljesen új világot láttam meg, a normális világot, az ő segítségével. Utána meg jó volt, mert anya lettem, sorra jöttek a gyerekek, három gyerekem született: 2001-ben, 2002-ben és 2005-ben. Igazából nem is volt kiesés az életemben.

- A gyerekek is sportolnak?

- Már járnak a teniszakadémiára. Júliusban Márkó fiam pont öt éves volt, Timi hat és fél, Milánka pedig nemrég volt kettő.

- Tehetségesek?

- Ügyesek, igen. A férjemmel alapvetően nagyon sportos a beállítottságunk. Bicikli, görkori, sí – sport nélkül nem tudunk meglenni. Szerencse, hogy a férjem is ilyen. A TF-en végzett, de most már ügyvédként dolgozik, akkor ment a jogi egyetemre, amikor megismerkedtünk. Fiatalabb nálam, ő is iszonyú jól teniszezik, és nagyon jól síel. Az a jó, hogy a hobbink is közös – amit ő is szeret, azt én is szeretem –, mert három gyerek mellett elég nehéz megtalálni azt az időt, amit együtt tudunk tölteni. Ő is nagyon sokat dolgozik, most kezdi a karrierjét nagyjából.

- Ezek szerint elégedet vagy az életeddel?

-Igen. Boldog vagyok!

Ossza meg:

Kövessen minket: