Férfias kinézetű nő, vagy hermafrodita?
A nemi fejlődés zavaraiMegesik, hogy maga az érintett nincs is tisztában a problémával, esetleg a nagy nyilvánosság előtt, felnőttkorában kénytelen szembenézni vele. Mint például a dél-afrikai futónő, Caster Semenya, a női 800 méter berlini világbajnoka.
Két ausztrál lap közölte a hét végén, hogy a nemi jelleg meghatározására szolgáló vizsgálatok szerint a világbajnok sportolónőnek nincs petefészke és méhe, vérében pedig nagy mennyiségben található tesztoszteron (férfi nemi hormon).
Ennek ellenére szakértők úgy vélik, engedélyezni kell, hogy Semenya továbbra is a nők között indulhasson, egyúttal figyelmeztetnek a nyilvánosság veszélyeire is. Arra a két évvel ezelőtti esetre utalnak, amikor egy sportolónőről a tesztek derítették ki, hogy valójában férfi, és ő ezt követően öngyilkos lett.
Hacsak nem szedett valamilyen tiltott szert, Semenya egyszerűen születési hibával világra jött nő – húzta alá Myron Genel, a Yale Egyetem gyerekgyógyász professzora az Associated Press amerikai hírügynökségnek. Genel tagja volt annak a szakértői csapatnak, melyet a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) hívott össze 1990-ben a genetikai nem meghatározásának témájában. „Bizonyos szempontból nem különbözik attól, mint amikor egy fiatal veleszületett szívhibával rendelkezik – mondta. – Ezek olyan típusú születési rendellenességek, amelyekkel kapcsolatban sok ember kényelmetlenül érzi magát”.
Semenya aligha van egyedül problémájával. A becslések eltérnek, ám a szakértők szerint a gyerekek mintegy egy százaléka születik rendellenes nemi szervekkel. Külső fizikai jellegzetességeik alapján nők vagy férfiak, lehet kromoszóma-rendellenességük vagy egyszerűen kétértelmű testi jegyekkel bírhatnak.
Előfordul, hogy a nemi fejlődés zavara teljesen egyértelmű a születéskor, máskor lányoknál egészen a pubertásig nem veszik észre a problémát, csak amikor nem jelentkezik a havi ciklus. Vannak továbbá olyan esetek – különösen az androgén érzéketlenségi szindróma, amely a dél-afrikai futónőnél is fennállhat –, amikor egészen addig rejtve marad az elváltozás, amíg az illető szülésre nem akar vállalkozni vagy amíg valamilyen okból (például egy versenyen) nem végeznek genetikai tesztet.
Egy, a Journal of the American Medical Association (JAMA) című orvosi szaklapban 2000-ben megjelent cikk öt olimpia genetikai tesztjeinek eredményét összesítve arról számolt be, hogy 11 373 nő vizsgálatából 27 esetben vetődött fel a nemi hovatartozás kérdése. Mindazonáltal egyikük sem volt férfi, aki pusztán előnyszerzés céljából indult a nők között.
Louis Elsas, a Miami Egyetem biokémikusa – és Genellel együtt az IAAF által felkért bizottság tagja – visszaemlékezett arra, amikor egy sportolónővel azt kellett közölnie, hogy a férfiakra jellemző XY kromoszómái vannak és terméketlen. „Ez valami olyasmi, amit nem szabadna televízióban, újságokban és az interneten szétfröcskölni – mondta Elsas. – Ez súlyos érzelmi trauma”.
Genel úgy véli, az XY kromoszómával élő nők versenyelőnye „süket duma”, hiszen „magasság szerint sem különítjük el a sportolókat”.
Szakértők szerint a nemi fejlődés zavara többféle lehet, és valamennyi ritkán fordul elő. A kezelés a probléma jellegétől függően lehet sebészi megoldás, hormonterápia vagy mindkettő. Általában nem csak az a kérdés, hogy milyen nemű legyen végül a gyerek, de az is, hogy mikor. Régebben a korai beavatkozás mellett érveltek az orvosok, ma már inkább kivárnak, sokszor egészen addig, amíg maga az érintett képes meghozni a saját testéről szóló döntést. Mindez persze csak akkor érvényes, ha egyáltalán kiderül az eltérés.
Maria Martinez-Patino első kézből ismeri a problémát. Neves sportolóként nőként szerepelt, még „bizonyítványt” is kapott róla, amikor 1983-ban Helsinkiben részt vett az atlétikai világbajnokságon. 1985-ben azonban a Kobéban megrendezett egyetemi világjátékokon XY-eredménnyel érkezett vissza tesztje, így nem engedték versenyezni. Martinez-Patinónak androgén érzéketlensége volt, ami az jelenti, hogy nem reagált a tesztoszteronra – vagyis versenyelőnye sem származhatott XY kromoszómáiból.
„A tribünön ültem aznap, és társnőimet néztem, miben különbözik testem az övéktől – írta a The Lancet című orvosi lapban 2005-ben. – A hét hátralévő részét a szobámban töltöttem olyan szomorúságot érezve, melyet nem oszthattam meg”.