Erős Antónia: Sokkoló volt!

- Mennyire fogadtad könnyen a tévézéssel járó hirtelen népszerűséget?

- Nagyon, mert nem volt gyors, hanem sokkal inkább fokozatos, és soha nem ért kellemetlen vagy durva támadás. A műfaj „megvéd” az atrocitásoktól, mert neutrális, objektív, és talán az is fontos, hogy botrányoktól mentes az életem.

- Szerinted mennyire volt köze a felfokozott újságírói munkának a cukorbetegséged kialakulásához?

- A munkának nem volt. Talán inkább annak, hogy volt egy minden szempontból nehéz időszakom, amikor a munkahelyemen is problémák voltak, és a családomban is. Nem tudtam megbirkózni a nehézségekkel, ami nem vezetett egyenesen a cukorbetegséghez, de talán hozzájárult.

- Milyen jelei voltak a betegségednek és mi volt az első lépés, amit megtettél, és amit ilyenkor tenni kell?

- Rövid idő alatt 46 kilósra fogytam (általában 55-57 kiló vagyok), fáradékony voltam, száraz volt a bőröm, állandóan szomjas voltam, szóval önmagam árnyéka. Egy reggel nem tudtam elmenni forgatni, annyira levert voltam. Ezután kezdtem orvoshoz járni, de kezdetben szakorvosokhoz, akik más betegséggel kezdtek kezelni. Két-három hét után mentem a háziorvoshoz, aki azonnal tudata, hogy mi a helyzet: diabétesz, kórház. Sokkoló volt! Ha akkor tudtam volna, hogy mik a cukorbetegség tünetei, magamtól is rájöttem volna. Részben ezért is hoztam létre az Egy csepp figyelem Alapítványt.

- Hogyan tudod kizárni az életedből a bulvársajtót?

- Nem zárom ki. A bulvár nem azt jelenti, hogy rossz. Általában jó viszonyban vagyok az újságírókkal, akár nyomtatott sajtó, akár elektronikus média, akár internet, és ha tudunk olyan témát találni, ami érdekli az olvasóikat, nézőiket, és én is szívesen nyilatkozom róla, akkor tudunk együttműködni.

- Mikortól kellemetlen a sajtó érdeklődése? Hol a határ?

- A magánéletemről keveset beszélek, és a lakásomba nem engedem a kamerákat. Korábban előfordult, de mostanra kialakult, hogy hol vannak a határok. A férjem, anyukám, a nővérem nem szerepelnek a lapokban saját kérésükre, és mivel mindenkinek szíve joga, hogy így döntsön, nem is kérem őket ilyesmire. Úgy gondolom, hogy vannak témák, ügyek, amikről érdemes nyilatkozni, ugyanakkor egy híradósnak objektívnek és hitelesnek kell maradnia, amit az is befolyásolhat, hogy milyen hírek jelennek meg a magánéletéről. Jobb, ha a munkánkkal foglalkoznak az emberek, és nem a családi életünkkel.

- Mennyire fontos egy tévés személyiségnek, hogy jelen legyen a sajtóban?

- Annyira, amennyire az említett „ügyeknek” ez hasznos (ilyen például a cukorbetegség), vagy amennyire fontos a műsorunknak, a televíziónknak. Az RTL Klub híradója a legnézettebb, piacvezető hírműsor, talán érthető, hogy a műsorvezetőkre is kíváncsiak az emberek, és nem csak a képernyőn szeretnek velünk találkozni. Persze az előbb említett „határok” itt is érvényesek, nem kell „mindenáron” szerepelni.

- Mit jelentett számodra, hogy kétszer is megválasztottak a legnépszerűbb női műsorvezetőnek?

- Jól esett, és mindig jól esik a kedves visszajelzés. Legyen az csak egy kedves köszönés a boltban, vagy az utcán. A szavazás szerintem részben játék abból a szempontból, hogy az emberek figyelik azt is, hogy sikerül-e kedvencüket „jó helyezéshez” juttatni. Ebből még nem gondolom, hogy mindenki kedvel engem, de jó érzés, hogy sokan elfogadtak.

- Mit gondoltál, amikor először kért fel férfimagazin fotózásra?

- Semmi különöset. Nem fogadtam el.

- Mi a szakmád csúcsa?

- Mindig az az újabb kihívás, aminek sikerül megfelelnem. Egy közvetítés, bejelentkezés egy váratlan esemény miatt. Szerintem maga a híradózás a csúcs.

- Mi az, amit az újságíró szakmában feltétlenül el szeretnél még érni?

- Az, hogy ha híradózásról esik szó, említsék az én nevemet is. Tudom, ez elég általános válasz, de talán összefoglalja mindazt, amit megfogalmazhatnék külön-külön kisebb célokban.

- Van olyan, amitől óvnád a pályakezdő újságírókat?

- A lustaság, az, hogy elveszítsék a kíváncsiságukat még mielőtt újságíróvá válhatnának, a pökhendiség, az, hogy képtelenek legyenek a szakmával alázatosak lenni, az egoizmus, az, hogy ne tudjanak csapatban gondolkozni és dolgozni.