Rendkívül finom, élő műszer az emberi fül. Az állatvilágban sok faj hallószerve még a mienknél is nagyobb teljesítményű, ennek ellenére csodálni való az a hatalmas dinamikai tartomány, melynek érzékelésére a fülünk képes. Egyik véglet a lehulló falevél nesze, melyet éppen meghallunk, a másik például a sugárhajtású repülőgép közelében tapasztalható rettenetes zaj, amely már a fájdalomküszöb határát is elérheti.
A két hang között fizikailag 10 billiószoros intenzitáskülönbség van, mégis ugyanaz a receptor képes mindkettőt érzékelni. Ennek azonban ára van. A túl sokáig tartó, túl erős ingert a belső fülben lévő szőrsejtek nem viselik el károsodás nélkül. Nem tudnak méréshatárt váltani, mint például egy árammérő műszer esetében ez lehetséges. Előbb felélik biológiai tartalékaikat, majd ha továbbra is hat az inger, elpusztulnak. A hallószerv kimerülésével kapcsolatos jelenségeket valamennyien átéltük már a hétköznapi életben.
Bizonyára Önöknek is volt már részük abban az érzésben, hogy egy nagyon halk hangot éppen csak meghallottak, majd némi idő után már úgy tűnt, hogy a hang elhalkult, esetleg elhallgatott. A hallásküszöb közelében lévő, igen halk ingerhez a hallószerv "hozzászokik", az élettan ezt az érzékszerv adaptációjának nevezi. Legkönnyebben adaptálódó érzékszervünk a szaglás: olykor már néhány másodperc után sem érezzük az imént észrevett illatot. A hallószerv adaptációja lassúbb, de hasonlóképpen megfigyelhető, és műszeresen mérhető is. Az adaptáció az érzékszervek természetes működéséhez tartozik.
Több óráig tartó, erősebb hanginger hallásra gyakorolt hatását jól megfigyelhetjük egy diszkóban töltött este után. Hallásunk jelentősen romlik, az utcára kilépve alig értjük a többiek beszédét, cseng a fülünk. A 80-100 decibel erősségű, órákon keresztül ható hanginger hatására a csigában lévő szőrsejtek biológiai energiatartalékai nagy részét felhasználták, érzékenységük ezért jelentősen leromlott. Ezt éljük meg halláscsökkenésként. Egészséges, fiatal ember hallószerve általában néhány óra, egy nap leforgása alatt regenerálódik, az így kialakult halláscsökkenés tehát nem maradandó. Az élettanban ezt a jelenséget hallásfáradásnak nevezzük: már kóros folyamat, az érzékszerv túlterhelésének a jele.
Sokan tartósan, életmódszerűen tartózkodnak zajos környezetben. A legjellegzetesebb példái ennek bizonyos zajos munkakörök a szövödékben, kovácsműhelyekben, pneumatikus gépek közelében. Tudományos bizonyossággal kimutatott tény, hogy 85 decibeles vagy annál nagyobb zajszint tartós elszenvedése maradandó halláskárosodást okoz. Ezt a klinikai gyakorlatban zajártalomnak nevezzük.
A visszafordíthatatlan halláskárosodás oka a szőrsejtek pusztulása. Azokon a munkahelyeken, ahol ennek a veszélye fennáll, kétféle módon lehet és kell védekezni. Lehetőleg a zajforrást, a gépet kell hangszigetelni. Ha ez nem oldható meg, egyéni védőkészüléket kell viselni, füldugót vagy fülhallgatószerű védőtokot. Ezek sem tudnak a viselőjük számára teljes csendet biztosítani, ami nem is cél, de képesek a zajszintet 85 decibel alá csökkenteni, s ez már nem halláskárosító.
Mi a helyzet a zenehallgatással? A klasszikus zene hallgatása akár élőben, akár hangfelvételről, általában nem jelent számottevő zajterhelést. A pop és a rock műfajnak azonban a lényegéhez tartozik a hangerő. Egy jó hangsugárzó előtt 90, 100 vagy akár 110 decibellel áradó zene veszi körül az embert, szinte úszni, lebegni lehet benne. A basszusokra az egész test rezonál, a bőr tapintja a dallamot. Különleges érzés. Van, akit teljesen a rabjává tesz. Ki lehet próbálni, csak ne sokáig!
Egy koncert időtartama, mint láttuk, általában csak átmeneti halláscsökkenést, visszafordítható hallásfáradást okoz, bár egyeseknek érzékenyebbek a receptorsejtjei. Ekkor is van némi kockázat! Ilyen hangos zenét koncerten, diszkón kívül, folyamatosan, sem szabad légtérben, sem szobában nem lehet hallgatni, mert a környezetünk nem viseli el, szociálisan kivitelezhetetlen, hogy így okozzunk zajártalmat magunknak. Amennyiben mégis ez a célunk, vegyünk fejhallgatót, csatlakoztassuk a hifi toronyba, adjunk rá 100 decibelt, hallgassuk folyamatosan. Ez is elég nehézkes, mert helyhez vagyunk kötve. Ha kimegyünk a lakásból, máris szünetel az inger, belső fülünk kap némi esélyt a regenerálódásra.
Más megoldás kell tehát! Vegyünk mp3 lejátszót! Folyamatosan a fülünkön lehet, lakásban, utcán, szabadidőben még bizonyos munkakörökben is, folyamatosan szólhat a zene, ha kell, 100 decibellel. A kicsi hangszóró, mint egy füldugó, hermetikusan lezárja a hallójáratunkat, minden taktusütés, mint egy légkalapács, egyenesen a dobhártyánkra sújt le, és szerencsére senki sem halkíttatja le velünk, mert senkit sem zavarunk! Remek! Egészen bizonyos, hogy ezzel a módszerrel, kellő kitartással megsüketülhetünk.
Természetes, hogy ez senkinek nem lehet a célja. Fontos tudni azonban és az előző gondolatmenetet követve ez be is látható , hogy a zenelejátszók meggondolatlan használata magában rejti a maradandó halláskárosodás veszélyét. A korszerűbb készülékek fülhallgatóját éppen ezért úgy tervezték, hogy a hangszóró nem a hallójárat felé, hanem előre- vagy hátratekint, a hallójárati bemenet előtt. Ez csökkenti a hangnyomást, és a szabad hangteres zenehallgatáshoz hasonlóbb élményt nyújt.
A hordozható zenelejátszó nagyon ötletes találmány. Az általa adott lehetőségek bizonyos mértékben át is alakíthatják a zenehallgatási szokásokat. Ésszerű használatát azonban, mint jó néhány szomorú eset bizonyítja, meg kell tanulni.
Dr. Rezek Ödön
fül-orr-gégész szakorvos