2024. December 03. kedd
1890-1930: paraffininjekciók, zsírátültetés -  1940-1960: szilikoninjekció -  1950-1960: műanyag szivacsok -  1961: szilikontasakok -  1965: sós vizes implantátum -  Betiltják a szilikont -  A cáfolat éve -  Titánbevonatú implantátumok

Fogyókúrázóknak: Légkeveréses Halogén Főzőkészülék

A mellnagyobbító, mellformáló műtétek ma már a leggyakoribb plasztikai sebészeti beavatkozások közé tartoznak. Van, aki a természet ellen való véteknek tartja ezeket a beavatkozásokat, és azokat a szépségmániás nyugati kultúra sajnálatos melléktermékeként ítéli el. Mások szerint elvileg nincs különbség a fodrász és a plasztikai sebész tevékenysége között, hisz mindkettő csupán ezért szab át valamit a testünkön, hogy szebbek, kívánatosabbak legyünk.


1890-1930: paraffininjekciók, zsírátültetés

Az első orvostörténetileg is jegyzett mellnagyobbító beavatkozás a dr. Robert Gersuny osztrák orvos által az 1890-es években kidolgozott paraffininjekciós technika volt. A feszesebb idomok mellékhatása: különböző fertőzések, megkeményedő mellek és tumorszerű csomók. A mellékhatások ellenére a módszer egészen az 1920-as évekig tartotta magát.

Mellnagyobbítás történet orvos

A múlt század húszas-harmincas éveiben a szakemberek a fenékről kimetszett zsírszövetek mellbe ültetésével kísérleteztek. Az eredmény azonban csak átmeneti volt, mivel a zsírszövetek az új helyükön hamar felszívódtak, gyakran nem is egyforma mértékben. A 40-es évekre a módszer teljesen kiment a divatból.

------------------------------------------------------HIRDETÉS-------------------------------------------

Légkeveréses Halogén Főzőkészülék:

38 800 Ft HELYETT 15 990 Ft!

Akár zsír vagy olaj nélkül is süthetünk benne. Füst- és szagmentes!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1940-1960: szilikoninjekció

A folyékony szilikoninjekciók a II. világháború után váltak népszerűvé, különösen azon japán prostituáltak körében, akik meg akartak felelni az amerikai katonák kebelvonatkozásban nagyobb igényeinek. A módszer hamarosan San Francisco és Las Vegas topless táncosnőit is meghódította, ám a viszonylag olcsón hozzáférhető nem egyszer kétes tisztaságú alapanyag és a beavatkozás látszólagos egyszerűsége miatt gyakran minden orvosi képzettség nélküli sarlatánok végezték e műtéteket.

A 60-as évek közepére kiderült, hogy a látványosabb mellek érdekében komoly egészségügyi kockázatokat is vállaltak a szilikoninjekcióval kezelt nők. A sajtó egyre nagyobb számban adott hírt krónikus gyulladásokról, tumorszerű duzzanatokról, fertőzésekről, kényszerű melleltávolításokról és a vándorló szilikon miatt bekövetkező különböző szervkárosodásokról.

A meglehetősen komoly következményekkel járó mellékhatások miatt mára a módszer teljesen eltűnt a szakemberek által végzett beavatkozások palettájáról.

1950-1960: műanyag szivacsok

A szilikoninjekciók mellett más módszerek is megjelentek az 50-es évek Amerikájában. A szakemberek szinte valamennyi alkalmasnak látszó szintetikus anyaggal kísérletet tettek. Polivinil, nejlon, poliuretán, sőt még a teflon, a kor csodaműanyaga is feszített nem egy büszke női kebelben. A hölgyek kezdetben elégedettek voltak az új implantátumokkal, ám azok idővel s ehhez olykor elég volt egy év is összezsugorodtak és megkeményedtek. Eltávolításuk során a mell gyakran eltorzult, már amikor az implantátumok kivétele egyáltalán lehetséges volt, hiszen nem egyszer a mellszövetek oly mélyen belediffundáltak a szivacsok anyagába, hogy a műtétről szó sem lehetett.

A szokásos komplikációk itt is jelentkeztek, s a gyulladások, a fertőzések valamint a polivinil időközben kiderült rákkeltő hatása miatt az orrosok más anyagokkal kezdtek kísérletezni. Mai szemmel nézve talán már furcsának hat, de készült implantátum üvegből, elefántcsontgolyókból, gyapjúból, sőt még szarvasmarhaporcból is.

1961: szilikontasakok

A houstoni Thomas Cronin és Frank Gerow doktorok által 1961-ben kifejlesztett új típusú implantátumokat két évvel később a Dow Corning vállalat dobta piacra. Az új termék lényege, hogy testbarát szilikongumiból készült tasakba töltenek az igényeknek megfelelő mennyiségű zselészerű szilikont, majd ezt ültetik be a vállalkozó szellemű hölgyek testébe. A következő harminc évben tucatnyi továbbfejlesztett modell, vékonyabb, ellenállóbb és varratmentes tasakok, különböző sűrűségű töltőzselék kerültek forgalomba, a lényeg azonban nagyjából ugyanaz maradt.

1965: sós vizes implantátum

Az eszközt 1965-ben a francia dr. H. G. Arion mutatta be. A szilikontöltésű változatoktól lényegében abban tért el, hogy a tasakokat beültetés után steril sóoldattal töltötték fel a kíván méretre. Kezdetben kevésbé volt népszerű, mint a szilikontöltetű, mivel egyes orvosok és páciensek szerint hajlamosabb volt a spontán leeresztésre, illetve a folyékony "töltelék" állítólag kevésbé kelt természetes hatást, mint a zselé. A kezdeti idegenkedés ellenére azonban a 90-es évekre ez a módszer uralta az USA mellimplantátum-piacát.

Betiltják a szilikont

1992 januárjában a növekvő aggodalmak hatására, melyek szerint a szilikonimplantátumok közrejátszhatnak bizonyos autoimmun betegségek kialakulásában, dr. David Kessler FDA-biztos önkéntes moratóriumra szólította fel az implantátumgyártókat. Mivel a rendelkezésükre álló idő alatt az érintettek nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani a termékek biztonságos voltát, az USA egészségügyi hatósága betiltotta a szilikontöltetű implantátumok forgalmazását.

A kozmetikai célokból végzett műtétek implantátuma ezután csakis sóoldattal töltött lehet. A szigorú tiltás az alternatív töltőanyagok felé fordította a piacon maradt gyártók figyelmét, kísérleteket végeznek cukros és keményítőtartalmú folyadékokkal, mogyoró- és szójaolajjal egyaránt. Ez utóbbival töltött termékek az európai piacon is megjelennek, de 1999-ben szintén kivonták a forgalomból, mivel a tasakok kilyukadásakor szétfolyó töltőanyag mérgező hatásúnak bizonyult.

A cáfolat éve

Az Egyesült Államok tudományos akadémiája 400 oldalas jelentésben tette közzé vizsgálata eredményeit, mely szerint semmiféle bizonyítékot nem talált arra nézve, hogy a szilikonimplantátumoknak köze lenne olyan krónikus betegségek kialakulásához, mint a reumatoid arthritis, a lupus vagy éppen más szisztémás betegségek. A legnagyobb egészségügyi kockázatot az jelenti, hogy a tasakok kilyukadnak vagy megrepednek, és ez különböző fertőzésekhez illetve hegszövetek kialakulásához vezethet. A plasztikai sebészek szerint ezzel újra megnyílt az út a szilikon kozmetikai beavatkozásokban történő alkalmazása előtt.

2000-ben az FDA jóváhagyta, de egyszersmind ahhoz a feltételhez kötötte a sóoldatos implantátumok forgalmazását, hogy a gyártók korrekten tájékoztatják a vásárlókat a tasakok sérülésének veszélyére, illetve arra, hogy ilyen esetekben további korrekciós műtétekre is szükség lehet.

Titánbevonatú implantátumok

Német orvosok új típusú bevonattal látták el implantátumaikat. Reményeik szerint a titánbevonatú termék az eddigieknél sokkal inkább szövetbarát módon fog viselkedni, kevésbé lesz hajlamos a különböző szövődmények kialakulására.


Forrás: Johns Hopkins University Press

Ossza meg: Kövessen minket:



Vital - egészségügyi linkcentrumKeresés