Két keréken Indiában

Fürdés

A csatornázás szinte teljes hiánya miatt a helyiek – különösen vidéken – általában kutak vizével, illetve a folyókban fürdenek és mosdanak. Teszik mindezt annak ellenére, hogy a természetes vizek, főleg a folyók torkolatvidéke, olykor szinte habzottak a bennük található vegyszerektől és más szennyeződésektől. De még ha nem is valamely iparvállalat által szennyvízleeresztő csatornaként is használt folyócskákról beszélünk, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy az útról letérve egy tiszta vizű folyóban merítkezhetünk meg. Más azonban a mosakodás és megint más a megtisztulás.

A Gangesz partján található a hinduk egyik legszentebb városa: Benáresz. Az a hindu, aki itt távozik az élők sorából, hitük szerint többé nem kell, hogy újjászülessen, rögtön kikerül az örök körforgásból. Ez minden igazhívő hindu célja, így a városba meglehetősen nagyszámú haldokló, idős és beteg ember érkezik, akiket, midőn idejük lejárt, a vízparton álló krematóriumokban hamvasztanak el, hamvaikat pedig a Gangeszbe szórják. Nem mindenki kerül azonban a máglyákra. A gyermekek, terhes nők és a szent emberek (sadhu) tetemeire követ kötnek és beúsztatják a folyóba. Néha azonban a kötelek kioldódnak, s ilyenkor az oszladozó hullák a felszínen lebegve utaznak a tenger felé. Vagy éppen a túlsó partig, ahol éhes kutyák marcangolják szét a tetemeket. A szent város lakóit ez azonban egy cseppet sem izgatja: minden hajnalban hívők tömegei „tisztulnak meg” Gangesz-anya nem éppen makulátlan habjai között. Az útikönyvek szerint a turistáknak nem különösebben ajánlott elfoglaltság ez, mely intelmet az ide látogató külföldiek általában megszívlelnek.

A tiszta víz persze mindenhol nagy érték, a sivatagos vidékeken meg különösen az. Olyannyira, hogy ezeken a zord vidékeken még mosogatásra is más anyagot használnak. Hogy mit, arra egy kétnapos teveszafari során derült fény. A mindent csillogó tisztává varázsoló matéria a homok. A szakavatott kezek a főzéshez használt rozsdamentes edényeket addig dörzsölik, amíg azok makulátlan tiszták nem lesznek. Praktikus és logikus is egyben. Bármely kórokozó életben maradásához víz kell, a homok pedig teljesen száraz, így veszélytelen. A néhány szem fogaink között csikorgó homokszem pedig elenyésző kellemetlenség ahhoz képest, hogy milyen élményekkel gazdagítja az utazót egy ilyen kiruccanás.

Visszatérve a vizekhez, tény, hogy a folyók nem mindenütt kétes tisztaságúak. A zömmel sík India után magasabb vidékek, azaz Nepál felé folytatva utamat kristálytiszta hegyi patakok és folyócskák mellett haladtam el, amelyekben minden kockázattól mentesen fürödhet meg a vándor. Sőt, ahhoz sem kellett már különösebb bátorság, hogy a sok ezer méteres csúcsok irányából csordogáló erecskék vizével oltsam a szomjamat.

Kórház a hegyek között

Három hónapos utam során viszonylag kevés külföldivel akadtam össze, hiszen a közel 3400 km-ből csupán néhány százat tettem meg ismert turistacélpontok utcáin. Mindez nem okozott gondot, nem keltett hiányérzetet sem bennem, hiszen végül is nem az európai turisták látványáért látogat az ember ilyen helyekre. Nagy örömömre szolgált mindazonáltal, hogy megismerhettem két fiatal német orvostanhallgatót, akikkel egy kis nepáli falu menedékszállójában futottam össze. Ők nem vakációzni jöttek a hegyi országba, hanem egy isten háta mögötti hegyi településen, egy kis kórházban dolgoztak önkéntesként.

A kórházat a WHO alapította, majd amikor a világszervezeti pénz elfogyott, egy nyugdíjas német orvos karolta fel a kezdeményezést, aki előbb saját pénzéből, később különböző támogatók segítségével mind a mai napig fenntartja a helyi közösség számára rendkívül fontos intézményt. Klaus és Eva e bádogtetős, folyóvizet és megbízható áramellátást is nélkülöző kórházban közel másfél éve dolgozik egyetlen fillér honorárium nélkül, csupán szívből. És nem ők az egyetlenek, hiszen példájukat más kalandvágyó és szakmailag elkötelezett önkéntesek követik évről évre. Le a kalappal előttük. Egy himalájai vihar közepén, közel 2000 méteren, egy viskóban, gyertyák mellett vakbélműtétet végrehajtani tiszteletreméltó teljesítmény.

Stressz nélküli világ

A sok ezer kilométernyi kerekezés és az egészséges étrend persze fogyókúrás szempontból is hasznosak bizonyult. A 172 centis magasságomhoz induláskor 73 kilós testsúly társult, ami középtájon már kissé zavart. Mire hazaértem, a felesleg eltűnt, talán kicsit több is, de hát ki az, aki ennek ne örülne? Mindezt napi kétszeri étkezéssel értem el, ami főleg zöldségféléket és gyümölcsöt, heti egy alkalommal pedig húsféleségeket jelentett. Ezt fejelte meg időnként egy-egy csoki vagy fagyi, valamint napi 6-7 liter víz mellett további másfél liter kóla. Tudom, nem éppen szakszerű sportmenü, azonban már ezzel is képes egy ember minden különösebb erőfeszítés nélkül napi 90-140 km-t két keréken megtenni.

Egy hatalmas ország számunkra különös szokásai. Másféle élet- és világszemlélet. Olvasóim közül néhányan talán borzongva olvasták egynémely észrevételemet, mégis azt kell mondanom, az európai szemmel nézve bizony szegénynek tűnő országokban (és különösen Nepálban) csak elvétve láttam gondterhelt, stressztől gyötört embereket. Elgondolkodtató.