A fiúk miért nem sírnak?

Legyen a nevük Tom és Bob. Két barát, akik mindennap együtt utaznak a munkahelyükre, megbeszélik egymással munkahelyi pletykáikat, együtt sajnálkoznak a politikán és örvendeznek kedvenc csapatuk sikerein. Azt gondolják, jól ismerik egymást. Mégis mindketten alaposan meglepődtek, amikor összefutottak egy depressziós férfiak számára tartott csoportterápián.

"Nap mint nap együtt zötyögtek, ugyanazon a járaton, de soha egyetlen szót sem váltottak arról, hogy mit éreznek legbelül" mondja dr. Rabinovitz, a csoport vezetője. "Talán furcsa, de az eset korántsem egyedi, így van ezzel rajtuk kívül még rengeteg más férfi is. Érzelmi válságaikat, hullámvölgyeiket nem osztják meg másokkal, igyekeznek mindent belül elintézni."

Genetikai alapú különbségek

Bár a kutatások azt mutatják, hogy a nők körében a depresszió legalább kétszer olyan magas, mint a férfiaknál, számos szakértő szerint a depressziós férfiak száma messze alulbecsült. Miért? Mert a tünetek nem szükségszerűen azok, amiket ilyen esetekben várnánk.

Az amerikai Journal of Medical Geneticsben megjelent cikk szerint a férfi és női depresszió között a különbségek genetikai eredetűek. A pittsburghi egyetem kutatói 19 kromoszómaterületet kapcsoltak a főbb depressziós rendellenességekhez, ám csupán három volt köthető mindkét nemhez. A maradék 16 mindegyikét kizárólag az egyik nemhez lehetett kapcsolni.

Bármi is az ok, a férfiak depressziós tünetei félrevezetők lehetnek, mivel a férfiak ritkán sírnak vagy tűnnek szomorúnak. Az első tünetek ezzel szemben sokkal inkább fizikai jellegűek: fejfájás, gyomorbántalmak, szexuális zavarok. A tünetek ezenkívül a következők lehetnek:
• ingerlékenység, harag, dührohamok,
• drogfüggőség,
• csökkent munkaképesség,
• alvászavar.

Mindezek ismerősek István (42) számára is. Kilenc évvel ezelőtt a budapesti ügyvéd és üzletember érezte, hogy változékony hangulatúvá, ingerlékennyé vált, amivel párhuzamosan barátaival és családjával egyre kevesebb időt akart tölteni. Amikor a terapeuta depressziót diagnosztizált, a már megszokott reakció volt a válasz. "Depressziós? Én? Ugyan már!" Kezdeti ellenállása után István beleegyezett, hogy antidepresszánst írjanak fel neki. A gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia néhány hónap múlva már tartós eredményt hozott.

István azóta számos férfitársával beszélgetett, akik kezdetben szintén mereven elutasították a depresszió lehetőségét. "Depresszió? Bármi, csak az nem!" volt a leggyakoribb válasz. A reakció valamelyest érthető, hiszen a depressziót kultúránk sokáig mint "nem férfiast" tartotta (tartja) számon. "Női betegség!" Ez nézet még ma is vissza-visszaköszön, sokban nehezítve az eredményes gyógyítást.

Könnyű a nőknek...?

A probléma lényege abban áll, hogy a nőkkel ellentétben a férfiak nem hozakodnak elő problémáikkal, illetve egymással sem beszélik meg a depressziójukat állítja dr. Melodie Morgan-Minott, az ohiói Pszichiátriai Társaság elnöke. A nők általában beszédesebbek, és sokkal inkább hajlandóak elismerni, hogy a betegség, amelyben szenvednek, tulajdonképpen a depresszió. Ahogy Rabinovitz is kifejti: sok férfi sajnos csupán kényszer hatására keresi fel a szakembereket, vagy azért, mert partnere válaszút elé állította, mondván, ha nem keres segítséget, akkor elhagyja, netán ez már meg is történt. Általánosságban mondva, többnyire már régen rossz, amikor a férfiak maguktól jelennek meg a rendelésen.

A szégyenérzet nem segít!

Mit lehet tenni? Fontos hogy ne szégyenérzettel gondoljunk állapotunkra. Ez egy olyan csapda, amelybe nagyon könnyű beleesni, és ráadásul visszatart minket attól, hogy igénybe vegyük a szükséges segítséget. Sokkal hasznosabb hozzáállás, ha azt mondjuk: ez is egy olyan probléma, amellyel kezdenem kell valamit. Felelősséget érzek saját állapotomért, ezért gyógykezelést kell igénybe vennem. Igyekezni fogok együttműködni a szakemberekkel, akik a probléma megoldásán, az én javamat akarva dolgoznak.

Ossza meg:

Kövessen minket: